A februári fagyokban több délutánt is kint töltöttünk, egészen addig, amíg lement a nap. Tanítottam a nagylányaimat korcsolyázni először a kisebb, fűcsomók övezte jegeken, később átmentünk a nagyobb felületre, találtunk teljesen sima, gyakorláshoz elég nagy felületeket is.
És tanítottam magamat is újra. Nagyon rég korcsolyáztam, hatévesen tanultam a Feneketlen-tó melletti teniszpályákon, de az nagyon rég volt. Az oviból ismert barátnőmmel (azóta is barátnők vagyunk ám) és a családjainkkal mentünk legtöbbször, emlékszem anyukám sütijeire és a termoszban vitt meleg tea gőzölgésére és illatára, de emlékszem a karácsonyra is, amit egy hatalmas monoklival töltöttem, mert egyszerre estünk el egy társammal, és örülök, hogy nem a pengével talált szemen, csak a korcsolya sarkával.

Tavaly a gyerekekkel voltunk párszor a szigligeti műjégpályán, de ott egész más korcsolyázni, hisz volt gyereksegítő csúszó pingvin, és kapaszkodhattak a pályát körülvevő palánkba is. Na itt nem volt semmilyen segédeszköz, csak én, de szerintem pont így lehet tényleg megtanulni. Az elején kalimpáltak, sokat estek, összevissza csúsztak a lábaik, hátrafelé dőltek, de a végén megtanulták az állva maradást, az egyensúlyozást, az elindulást, a megállást, a biztonságos esést és az önálló felállást. Ráéreztek a súlypontjuk áthelyezésére, összpontosítást gyakoroltak. Végül mindketten egyedül tudtak már haladni a jégen. (Az interneten rengeteg magyar nyelvű videót találhatsz, hogy taníthatod őket jég- és görkorcsolyázni.)