A SÓLISZTGYURMÁTÓL A KOVÁSZIG
– Csinálok kovászt – közölte a férjem.
– Oké, de nem tudjuk, hogy kell. Azt etetni kell meg figyelni, nehezebb ügy, mint a három gyerek.
– Dehogy, olyan, mint a sólisztgyurma – mondta a férj, aki már evett rózsaszín, odakozmált, pulton felejtett sólisztgyurmát.
– Hát jó.
Belevágtunk.
Több éve élesztős kenyeret sütünk, és nagyon szeretjük, de most nincs élesztő sehol, a járvány miatt mindenhol elfogyott. Kaptam csomó tanácsot, megnéztem Szabi a pék péksuliját, Limarát és Borbás Marcsit százszor, elolvastam sok receptet, aztán nekiláttunk. Mi is elkezdtünk egy vadkovászt, és a szomszéd hegyen is kaptam egy üveggel egy ismerősünktől, ahol minden olyan élettel teli és szabad, boldog tyúkok és juhok rohangálnak, gondoltam, a kovászuk is szuper. Az is. Elsőre csodálatos kenyeret sütöttem belőle. Aztán nem.
Naponta 5 edény lett ragacsos. Napi két órát foglalkoztam a kenyértésztával, dagasztottam, hajtogattam, néztem, nyomogattam, csapkodtam, formáztam. Valamit mindig rosszul csináltam, nem kelt meg a tészta. Közben folyamatosan takarítottam a massza maradványait. a ruhámról, a pultról, az ablakról, a kávéfőzőről. Ha találtunk valami furát a konyhában, tudtuk, hogy nem lehet más, mint kenyértészta. Minden nap sütöttünk belőle egy kis bodagot.
Egyszerűsítettünk, mert túl sok tállal, idővel és ragaccsal járt a dolog. Csak egy tálat használtunk, abban kevertünk, hajtogattunk, és kelesztettünk. Egész éjjel kint hagytuk a cuccot, hogy végre megkeljen. Másnap csodálatosan meg is dagadt, tízszer akkora lett, mint volt, de savanyú és nyúlós lett. A kezelhetetlen tésztából ronda, ragacsos, lyukas pizzákat csináltam, pedig máskor csodásakat készítek, a férjem szerint épp akkora szenvedéllyel, mint Gennaro Contaldo. De most nem lett jó. Mérgesen csináltam és mérgesen ettem meg, ami az egyik legrosszabb dolog. Mérgesen enni a pizzát. Máskor igyekszem nem túlkeleszteni.
Majdnem feladtuk, de elkezdtünk ráérezni a folyamatokra. Máshogy etettünk, figyeltük a kovászt, átálltunk az éjjeli hűtős kelesztésre. Nincs szakajtóm, így egy fura alakú tálba raktam, lisztezett konyharuhába. Reggel tepsire zúdítottam a tésztát, aztán negyed órán át kapirgáltam a konyharuháról, mert odaragadt a textilhez, így a teteje kráteres lett, de egész jó lett belül. Később rengeteg liszttel megszórva már tudtam rá vágásokat rakni, és ahogy ráéreztünk, mikor kell várni és mikor kell cselekedni, egyre jobban megkeltek.
Közben olyan jól belejöttünk az etetésbe, hogy rengeteg, erős kovászunk lett, de nem tudtunk annyi kenyeret megenni, amennyi megsült. Már két kenyértartó zsákban tároltuk, és nagyon jól bírták benne a kenyerek, sokáig frissek maradtak. A kovászt nem volt szívem nem etetni, nem felhasználni, így vagy ebédre is kelt tésztát csináltam, vagy reggelire kovászos kakaós csigát, kalácsot, aranygaluskát sütöttem, igyekeztem minél jobb lisztekkel, minél kevesebb cukorral, mert amúgy nem szoktam gyakran ilyen tömős, cukros tésztákat sütni… Az édes tészták nagyon jól sikerültek, a gyerekek rengeteget ettek, így végre nem jöttek óránként hozzánk, hogy elcsukló hangon közöljék, éhen halnak. Nem győzzük őket etetni, annyit rohangálnak, amióta itthon vannak 🙂
A negyedik héten rájöttem, mennyi kovászt kell az üvegben hagyni, hogy azt másnap annyi liszttel etessem meg, ami elég a napi egy kenyérhez. Kialakítottuk a rutinunkat, 1 db tállal és 1 db pulykasütővel. Minden nap van 1 kenyerünk, ha nem fogy el, akkor sem dobjuk ki a kovászt, hanem csinálunk másnap péksütiket. A kenyér gyönyörű (nekem), finom, a bevágások kinyílnak, belül pont jó méretű lyukak vannak. A héja csodálatos. Az egész megtelt élettel, a konyhánk tele van ezer apró élőlénnyel, ami segít a folyamatban.
Lesz még jobb is, biztos, de egyelőre elégedett vagyok. Az első kenyérsütős bejegyzésemben írtam, hogy a kenyerünkért meg kell küzdeni. A kovászos kenyérre ez többszörösen igaz. De nem megküzdeni kell vele, hanem megfigyelni, elfogadni, megérteni, és akkor csodás kenyereink lesznek.
Minden fotó saját tulajdon.
Vélemény, hozzászólás?